Restart karmic - 3. a fejezet

Aznap este vastag falap került a két kabin közé, két napig nem láttam Viljamit. Bebeszéltem magamnak, hogy ennek rendkívül örülök, ugyanakkor minden neszre, és ajtónyitásra megremegtem, mert azt hittem ő látogat meg, de csak Marvin jött, az ír asszony. Ő hozott nekem enni, és inni, de beszédbe elegyedni nem sikerült vele, katonásan szűkszavúan fejezte ki magát. Cseppet sem nyugtatott meg, hogy a földim, olyan kemény kőből faragták az akaratát, mint a gránit. A nőt talán pontosan ugyanúgy ejtették rabul, mint engem, és arra kényszerítették, hogy vegye fel a barbár szokásokat, öltözéket, és szolgálja a kalóz hódítókat.
– A nemesi származásod megvéd bizonyos dolgoktól, de jobban teszed, ha nem ellenkezel Viljamival, és belenyugszol a sorsodba, bármi is lesz az – ezt az egyetlen tanácsot kaptam tőle, amivel csak még inkább felbosszantott.
– Áruló! – kiáltottam rá, amitől piros lett az arca, a szája egyenes vonallá préselődött, de egyébként nem reagált. Pedig ki akartam hozni a sodrából, veszekedni vele, rázúdítani a haragomat, kiadni az egyre gyülemlő feszültséget. Kalitkába zárt madárnak éreztem magam, gyűlöltem minden szegletét a kajütömnek. A vastag prémes takarót, a bilihez hasonlatos éjjeli edényt, de leginkább a férfit, aki miatt szenvedtem.
A harmadik nap hajnalán hirtelen mozdult meg alattam a hajó, az imbolygástól azonnal elkapott a tengeribetegség, de a rémület ugyanúgy! Megijedtem, hogy a vikingek magukkal visznek saját földjükre, kisemmizett rabként, gyökértelen szolga leszek majd hercegnő helyett. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy azért szedte fel a horgonyt a hajó, hogy a nyílt óceán felé hajózzunk. 
Az agyam kattogott erősen, mitévő legyek, hogy szabadulhatnék onnan, semmi kiutam nem maradt, mint a vízbe ugrás. Eszeveszett tett, de micsoda mutatványoktól nem riadtam vissza előző életemben, ez sem tűnt veszélyesebbnek. Akkor még amúgy is alig távolodtunk el a parttól, úgy véltem, simán megmenekülhetek. Csak azon bosszankodtam, miért nem tettem ezt meg addig, mire vártam?
Nem maradt sok időm, cselekednem kellett, nyúlánk alakomat átpréseltem a kerek résen, csupán a melleim akadtak meg, de végül is kisebb kínlódás után, jó adag adrenalinnal telítve csusszantam a vízbe. Elmerültem, akár a balta, hihetetlenül gyorsan süllyedtem a hideg mélységbe, amíg el nem kezdtem kapálózni, elővéve minden úszástudományomat. 
Sikeresen a felszínre evickéltem, majd kiszakadt a tüdőm az első levegővételnél, de azonnal meg is hallottam a csobbanásokat körülöttem, több viking is a vízbe vetette magát, hogy elfogjanak. Ekkor kezdtem hajrázni, teljes erőmből csapkodva szeltem a vizet, tudtam, élet-halál kérdése múlik a gyorsaságomon, sem nem láttam, sem nem hallottam.
Egyre közeledett a part, már a sekély részhez értem, ahol leért a lábam. Felcsillant a remény, azt hittem megmenekülhetek, azonban oldalról, akár a ragadozó, elkapott két erős kar, és mint a bilincs szorított magához. Rettenetesen szerettem volna szabadulni, úgy mint még soha semmit.
– Eressz! – sikoltottam, eszelősen rázva a fejem, a hajamból a vízcseppek csak úgy fröcsögtek szanaszéjjel a fejem körül. Próbáltam a széles mellkast elnyomni magamtól, nem is láttam elvakultságomban kivel hadakozom. Ott ütöttem a vikinget, ahol értem, haszontalan, de a jobb egyenesem aztán megtette a magáét, azt hiszem nagy meglepetést okoztam vele.
– Te bunkó! – kiáltottam rá, és akkor láttam, hogy Viljami az! A jeges szempár döbbenetről árulkodott, a helyes arcra csodálkozás ült, én pedig ezt használtam ki, és már ott sem voltam. A többiek szerencsére már visszafelé úsztak a hajóhoz, azt gondolva, ha a vezér maga kapott el, akkor ott már nekik semmi dolguk.
Viljami lovagiatlanul elgáncsolt, a parti fűbe próbáltam kapni, mindhiába, arccal előre felé estem az iszapos vízbe. Az erős karjával felrántott, mint egy rongybábut rázott meg, de cseppet sem érdekelt, az arcán ott éktelenkedett a piros folt, a kezem nyoma, és ez kárörömmel töltött el.
– Bestia, nem megmondtam, hogy semmi esélyed! – kiáltotta kifulladva. - Figyelmeztettelek, hogy ne próbálkozz ilyesmivel! – közben a tekintete az ázott ruhámon vándorolt végig, csak akkor érzékeltem, hogy a mellbimbóim majd kibökik az anyagot, és hogy a teljes alakom kirajzolódik a csuromvizes ruha alól. Engem is rabul ejtett a széles vállú, izmos teste, amire az ing és a szűk nadrág rátapadt.
Ott álltunk vacogva, de belső haragtól tüzelve, és csak bámultunk egymás szemébe, mintha gonosz kobold varázslata játszana velünk.
Viljami tekintete ismét a mellemre vándorolt, ezért gyorsan kereszteztem a kezem a mellkasom előtt, és már, már a huszonegyedik század egyik legdurvább sértését akartam hozzá vágni, amikor feltűnt a színen az amazon. Triana egyszerűen odaúszott, csak azért, hogy a nem tetszését vágja hozzánk.
– Nem gondolod uram, hogy az ír bestiának ezért a fejét kell venni? Cselekedj hát, mutass vele példát, hogy jár az, aki Viljaminak ellenszegül!
Sarló formájú pengét húzott elő a szoknyája redői közül, díszes markolatán, és halálos élén megcsillant a napfény, Triana pedig elhúzta az arcom előtt fenyegetően, míg Viljami ki nem csavarta a kezéből.
– Küldd innen a francba a lotyódat, vagy kikaparom a szemét! – A nőnek enyhén elnyílt a szája, de több sem kellett nekem, minden haragommal estem neki, annyira meglepte a tettem, hogy először védekezni is elfelejtett. A kezemben maradt egy csomó haja, amire a viking szétválasztott minket, és szörnyen sajgott a térdem, ahová jókora rúgást kaptam.
– Öld meg, öld meg! – sipítozta a nő, Viljami jobbnak látta, ha magához húz szorosan, és ellenkező irányba fordít, mint ahogy a szeretője mozog.
– Megkapja a büntetését, ne félj, de azt nem tűröm, hogy akár a farkasszukák marakodjatok. Menj most Triana, ha nem karod kivívni a haragomat! Egyébként pedig ne feledd, miféle megállapodást kötöttem a sziget hercegével. Amíg meg nem kötjük az alkut, a lánynak nem eshet bántódása.
– Uram, az alku nem méltó hozzád, ha ez a némber a tét. Az udvarban ezer különb virágszálat találsz, minek mocskolnád be a neved ezzel a semmirekellő…
Triana elég nagy pofont kapott, pedig láthatóan Viljami visszafogta az erejét. Eltakarodott végre, egyenes derékkal, vörös fejjel hagyott magunkra, de a szemei villanásával majd legyilkolt újra, tudtam, hogy az első adandó alkalommal az életemre tör majd.
Elképzelni sem tudtam miféle megállapodást köthetett apám a viking kalózzal, rossz előérzetem támadt, persze a remény is újra elöntött. Furdalt a kíváncsiság, mi rejlik az alku mögött.
– Ugye egy percig sem hitted, hogy megengedem, hogy a szigetemről magaddal vígy a saját földedre?
– Ez már az én szigetem, jobb ha beletörődsz! Meghódítottam, és örülhetsz, hogy a népedet nem öltük le.
– Soha nem lesz a tiéd, te barbár! Azt pedig nem tudom miféle egyezséget kötöttél, de biztos vagyok benne, hogy apám, csak az életemet féltette, azért ment bele. Zsaroltad velem, ennek köszönheted, hogy élsz, te és az embereid. A lovagjaink a legkülönbek ír földön, nektek lőttek, ha apámhoz egyszer visszatérek.
– Lőttek? Az meg mi? Hallod te lány, furcsa vagy. Nem értek mindent abból amit mondasz. Vagy új nyelvjárás, titkos szavak? Boszorkány vagy? – hajolt egészen közel az arcomhoz, pedig már a teste melege is aggasztóan hatott rám, bizseregtem tőle, miközben a fogaim  össze-össze koccantak az átázott gönceimben.
– Mondd, mi a titkod, mivel vértezed fel magad ellenem? Miért nem remegsz a félelemtől, ha csak meglátsz, mint bárki más?
– Tényleg kíváncsi vagy? Akkor engedj szabadon, és ígérem elmondom.
Hatalmas hahotát kaptam válaszul, majd Viljami megragadta a kezem és elkezdett vonszolni vissza a hajó felé. Mérgesnek tűnt, nem is kicsit.
– Nem hajózunk sehová, csupán a várhoz közelebb horgonyozzuk le a hajót, hogy az Omegg őrtoronyból is látszódjon, hogy itt vagyunk. A butaságodnak tudom be azt, hogy nem tartasz tőlem, mert még nem ismersz, de lesz időd, ne félj, hogy megismerj alaposabban. És Odinra mondom, így vagy úgy, de remegni fogsz, ha csak meglátsz!
Az ellenkezésemnek az lett vége, hogy rengeteg vizet nyeltem, már színes karikák ugráltak a szemem előtt. Amire pedig újra magamhoz tértem, sajnos ugyanabban az átkozott kabinban találtam magam. Fölém hajolva Viljami, akinek cseppnyi aggodalmat véltem felfedezni a szemeiben. Azonban amint kiköhögtem a vizet, és szabályosan kezdtem lélegezni felállt, majd lenézett rám, akár egy hegy.
– Nemsokára hoznak neked vizet, mosdj le. Fontos eseménynek nézel elébe. És vedd fel a ruhát is, amit küldetek.
– Csak nem bálba megyünk? – dacoltam vele azért is, ne higgye azt mert erősebb, bármit megtehet velem.
– Majdnem. Esküvőre.
– És ki házasodik? – a hangszínem legalább egy oktávval csengett másként a szokottnál.
– Látod kis boszorkány? Mondtam, hogy nem vagy valami okos. Szerinted a vérrontás mindent megold? Az ész játéka is a hadviselés. Hogy is lehetnék törvényesen ír herceg, ha nem úgy, hogy beházasodom a megfelelő dinasztiába?
– Hogy mondod? – tápászkodtam fel, nem túl elegánsan. Nem akartam érteni a nyilvánvalót.
– Azt kedves Dezdemona Omegg, hogy bármit is teszel, bárhogy ellenkezel, még ma a feleségem leszel, mielőtt lemegy a Nap!

Összetörtem a hír hallatán, a harci kedvem lelohadt, a nyelvem hegyén ugyan ezer szitok, de nem bírtam hangot kiadni, bennem rekedt minden szó. Kába fásultság kapott el, a dézsában gőzölgő vízből felszálló párafoltokat figyeltem, miféle alakzatokat ölt, akár egy sámán, aki így próbálja megjósolni a jövőt.
Marvin segédkezett nekem, mint a hű eb, úgy tette a dolgát. Mosta a hajam, illatos olajjal kente át, ahogy a bőrömet is, majd felöltöztetett kifogástalan ír ruhába. A lábamra hófehér topán került, a hajamba mirtuszkoszorú, és én hagytam, hogy a szolgáló kivezessen, fel a fedélzetre, amit akkor pillantottam meg először.
Nem díjaztam az erős faszerkezetet, a fehér árbócokat, letargiás állapotomban csak annyit érzékeltem, hogy a legénység nagyja már nem tartózkodik a hajón, csupán pár ember, aki azért maradt ott, hogy engem biztonságban elkísérjen. Amikor megpillantottak, moraj futott végig a hajón, nagy szemeket meresztettek rám, mintha akkor látnának először. 
Azt hiszem egy tündérre hasonlítottam akkor, a fekete hajammal különbözhettem az ő szőke, nagy darab asszonyaiktól. Talán ez a másság tetszett nekik, vagy a tekintetemből kiolvasható bátorság, mert a félmeztelen óriások szemébe néztem egyenként, így mutattam meg, hogy nem félek tőlük, és soha, de soha nem hódolok be nekik.

Folytatása következik.