Restart karmic 2. b fejezet

   

– Átkozott viking barbár, eressz el, de azonnal!A férfi úgy tett, mintha nem hallana semmit, meglepődésnek nyoma sem látszott, azonban a vaskos ajkai felfelé szaladtak, gúnyos mosolyra görbültek, mintha mindvégig tudta volna, hogy bámulom őket. Nem hagytam abba a szitkozódást azért sem, nekik se legyen kellemes, és zavartalan a kedvük. Viljami végre rám nézett, amitől megrázkódtam, pedig csupán villantott rám egy félmosolyt, majd elkomolyodott, mert a nő, aki egy pillanatra szintén felém fordult, az ágyékához hajolt, hogy a szájával kényeztesse.

Akárhogy próbáltam kiszabadítani a csuklómat, nem ment, a húsomba vágott a kenderkötél, magatehetetlenül dobáltam a testem, majd ordítani kezdtem, átkozódtam, ahogy a torkomon kifért.   Modernkori szitkokat szórtam, annyira jól estek kimondanom, érdekelt is, hogy a barbárok nem értik. Azonban senki sem reagált, a fogvatartóim tudták, úgysem szabadulhatok.

Gyötört a bűntudat, amiért olyan ostobán viselkedtem, már tudtam helytelenül döntöttem, mert a várban kellett volna maradnom, hogy az asszonyok élén harcoljak, de legalábbis tartsam bennük a lelket. Aggódtam apám és a népünk miatt, Konrádért is, könnyeket láttam magam előtt, füstölő házromokat, üszkös maradványokat, hallani véltem a nők sikolyait, a barbárok győztes mészárlásának hangját. Síró gyermekek arca kísértett, felelősnek éreztem magam a szenvedésükért.

      Ekkor hallottam meg a fedélzetről a neszeket, lábdobogást, kiáltást, mintha maga az ördög görgetné a borral teli hordóját, csak azért, hogy bennem félelmet keltsen. Rádöbbentem, hogy valószínűleg a csatából tértek vissza a barbárok az addig üresen rostokoló hajóra, ugyanakkor ráeszméltem, arra is, hogy világosodik, a kabin apró ablakán hajnali fény szökik be. Eltelt egy egész éjszaka, míg én ájultan hevertem. Ez a végpontot jelentette a lelkiállapotomban, ekkor veszett el a maradék reményem is. Az ír gyöngyszemet megkaparintották a vadak, Omegg népét leigázták, az életben maradottak pedig apám helyett majd az átkozott Viljami fennhatóság alá fognak tartozni, mint a rabszolgák kell majd sínylődniük. 

     Hangosan sírtam ekkorra már, a fejemet is belevágtam néhányszor a falba tehetetlenségemben, a testem elzsibbadt, a pánik teljesen eluralt. Egészen addig, amíg bosszút nem esküdtem, elhatároztam, hogyha valamilyen módon életben maradok, egyetlen célom lesz a hátralévő életemben, megölni Viljamit. Csak így tudtam valamelyest megnyugodni, és elképzelni a további életemet.

Jó is, hogy megacéloztam a lelkem, mert nemsokára nyikorogva kivágódott az ajtó, és hogy beférjen rajta, igen csak le kellett hajolnia a szakállas, szőke hajú vikingnek, aki megállt előttem alig egy méternyire, míg én addigra úgy tettem, mintha nem lennék magamnál. Éreztem amint fürkész, nehezemre esett nem meg mozdulni, és a levegőt is egyenletesen venni, még úgy is nagy hatást gyakorolt rám, pontosan tudtam, egy harcos méreget. Tenger és bőr illat kúszott az orromba, a férfi feje a plafont súrolta, az övéi között is a legmagasabbakhoz tartozhatott. Nemsokára még valaki bejött a helyiségbe, méghozzá egy nő! Rólam tárgyaltak, a nő pattogva ejtette a szavait, legalább a kínzásomat követelte, ezt biztosra vettem, ha nem a halálomat.

Ekkor a férfi hozzám hajolt és a tincseimet, amelyek addig nagyszerűen leplezték a félig hunyt szemem, félresöpörte az arcomból, éreztem, hogy a levegővétele kissé megváltozik, undorodva vettem tudomásul, hogy tetszhet neki amit lát. A vonásaimat durva ujjával végigsimította, majd úgy is megbámult, de felegyenesedett szerencsére rövidesen, mert alig bírtam ki, hogy bele ne harapjak a kezébe.

Ekkor a nő megint rákezdte, biztos, hogy neki viszont nem tetszettem, és az főként, hogy a férfi érdeklődést mutat irántam. Ő is alaposan megszemlélt, a belőle áradó ellenszenvvel majd megégette a bőröm. Talán hétköznapibb fogolyra számított, bár abban a páncélban, összeroskadva, aligha láthatott sokat belőlem, mint például a zilált hajamat, ami teljesen kibomlott, az alacsony fekhelyról lelógva a padlót söpörte kusza összevisszaságban.

Saját nyelvükön beszéltek, kemény hangok ütötték meg a fülemet, a svéd nyelv mellőzött minden lágyságot, a férfi rekedtes hangja bizsergetően hatott. Veszekedtek nyilvánvalóan, aminek az oka én voltam, kétségtelen. Semmit sem értettem a karcos, gyors beszédből, hirtelen azonban ír nyelvre váltottak, és alig hittem a fülemnek, amikor a nő felajánlkozott a harcosnak. Elpirultam erősen, taktika lehetett az ír nyelv, a harcos így akart megleckéztetni, valószínűleg tudta, hogy magamnál vagyok. De nem adtam meg neki ekkor még az örömet, továbbra is úgy tettem, mint aki öntudatlan.

– Triana, szerelmem, várj, hadd mossam le magamról a csata vérét. – Megborzongtam.

– Nem szükséges, azt akarom, hogy így szeress, hadd szolgáljalak.

– Micsoda boszorkány vagy! Elfelejtetem, hogy imádod a vért – nevetett fel a férfi, majd magához ölelte a nőt, míg én majdnem felkiáltottam, hogy keressenek más helyszínt az enyelgésükhöz.

– Menjünk a te boduárodba, amint láthatod az én fekhelyem foglalt.

– Minek ennek a csenevész kis senkinek a te ágyad? Miért nem zártátok az akolba a többi fogoly mellé? Az ilyen nők mind kétszínűek, biztosra veheted, hogy az első adandó alkalommal majd az életedre tör, de ha megtudom, hogy csak egyetlen karcolást is ejt rajtad, akkor megölöm a bestiát, ezt ígérem neked.

– Ne bosszants! Tudod ki a lány, fontos politikai fogoly, de ha nem viselkedik jól, ígérem a kezedre adom, és válogatott módszerekkel kínozhatod.

– Alig várom – nevetett fel újra a nő, majd a férfihoz hajolt, hogy csókra kínálja a száját.

Ekkorra már nagyon nehezen türtőztettem magam, rádöbbentem, akárki is a harcos, ő dönt a sorsomról, és jól tudja, hogy a lelki terror a testi kínzásnál sokkal hatásosabb. Ez kifinomult szellemiségre vallott, és sehogy sem illett a barbár világképhez.

Hirtelen a hangok furcsa módon távolabbról hallatszottak, résnyire nyitottam a szemem, és felfedeztem, hogy két kabin nyílik egymásba, csupán szőrme fedi az átjárót, és legnagyobb szerencsétlenségemre tökéletesen ráláttam a két vikingre – az asszony is harcosnak tűnt –, aki elkezdte vetkőztetni a szőkés-vörös férfit. Nem tudom miért, de megmagyarázhatatlan módon a pokolba kívántam a nőt, a nevetése idegesítően csilingelt, borzolva megtépázott idegeimet. 

A vezér egyetlen mozdulattal kibontotta szeretője haját, ami úgy hullott alá, akár az aranyszövet, abban a kevés fényben is pompásan csillogott. Azonnal összevetettem saját, sötét hajzuhatagommal, és olyan butaság jutott eszembe, hogy talán már a középkorban is dívott, hogy a szőkék előnyben. Egyre dühösebb lettem, pedig azt hittem, már nem lehet fokozni, ugyanakkor nem bírtam levenni a szemem a párról, kukkolókként figyeltem a fejleményeket.

– Viljami – suttogta a nő, és ekkor végigszaladt rajtam a hideg, a sorszerűség érzete járt át, alig hittem el, hogy annyira közel kerültem a bosszúm tárgyához. Hogyan is lehettem annyira vak, hiszen Emse bőven ecsetelte milyen is a férfi, cseppet sem túlzott, a rettegett viking kalózt nem lehetett összetéveszteni senki mással.

A férfi lágyan megsimította szeretője derekát, majd lejjebb hajtotta fejét, ajkát a másikéra tapasztotta, halkan felnyögtek, míg nyelveik vágyat szítottak egymásban. Viljami belemarkolt a nő izmos fenekébe, az pedig a széles hátat simogatta. Az amazon vetkőztetni kezdte szeretőjét, akire a fenyőfatermet nagyon is illett, széjjel vetette izmos, sarus lábait, a mellkasát csak félig fedte szőrmedarab, arra saccoltam, hogy maximum huszonöt körül járhat. Rettentő bicepszét aranykarperecek ékesítették, bika nyakában láncok, rajta medvefogak, és számomra felismerhetetlen függők. Már értettem miért pánikolnak be a keresztények a viking barbárok miatt, olyan állatiasak, erősek, és félisten külsejűek, hogy az ember már a látványuktól is megretten. De Viljami amellett delejes látványt nyújtott, jobban esett volna, ha csúf, és bűzlő, akár egy patkány.

A nő leoldotta a férfi derekáról aranycsatos övét, a lábaik elé hullott tőröstül, késestül, lecsupaszította a szőrme felsőt, majd gyönyörködött a felsőtest látványában. A pasas a mi korunkban biztosan elvitte volna a testépítőverseny világelső díjat.

Triananak is felettébb tetszett, számtalan csókot hintett a mellkasra, míg a vezér nem nyúlt hozzá, csak a hajába szántva hagyta, hogy kényeztesse. Gyakorlott szeretők --  villant át az agyamon, egyáltalán nem értettem, miért foglalkozom ezzel. Triana a mellbimbóhoz hajolt, fogaival cirógatta, míg keze becsúszott a férfi erős combjai közé. Tevékenysége közben fel, felnézett a zöld szempárba, hogy lássa mennyire a kedvében jár a másiknak.

Viljami egy idő után felhördült, majd a nő vállára nyomást gyakorolt, amíg az előtte nem térdelt, és el nem kezdte megszabadítani a hódítót a nadrágjától. Ezt már nem bírtam bámulni, vad düh kerített a hatalmába, elfeledkeztem az óvatosságról, kiabálni kezdtem, ahogy a torkomon kifért.

– Átkozott viking barbár, eressz el, de azonnal!

A férfi úgy tett, mintha nem hallana semmit, meglepődésnek nyoma sem látszott, azonban a vaskos ajkai felfelé szaladtak, gúnyos mosolyra görbültek, mintha mindvégig tudta volna, hogy bámulom őket. Nem hagytam abba a szitkozódást azért sem, nekik se legyen kellemes, és zavartalan a kedvük. Viljami végre rám nézett, amitől megrázkódtam, pedig csupán villantott rám egy félmosolyt, majd elkomolyodott, mert a nő, aki egy pillanatra szintén felém fordult, az ágyékához hajolt, hogy a szájával kényeztesse. Azt hiszem azért ennyire gyorsan, hogy végképp elterelje rólam a figyelmet, nem érdekelte őket, hogy ott vagyok, mintha a nyilvánosság spanolná a vágyukat, vagy csak nem vettek emberszámba, úgy tekinthettek rám, mint a lármázó ebre.

Viljami az asszonyt figyelte, hogy mozog a feje előre, hátra, míg én már berekedve üvöltöttem,  mintha gyilkolnának.

– Hadd büntessem meg! – csattant fel a nő, míg a másik nagyot sóhajtott, majd megrázta  a fejét.

– Hallgass már el! – szólt mély hangján felém – vagy talán gyengeelméjű vagy, hogy velem mersz szórakozni?

– Engedj el, és nem kell hallgatnotok, engedj, de azonnal!

– Mondd csak szépen, ennyire buta lennél? Tudom, hogy Omegg lánya vagy, azt hallottam helyén az eszed és a szíved. Ha nem akarod, hogy bosszút álljak a viselkedésed miatt a foglyokon, akkor hallgass el szépen. Vagy talán tépjem le a ruhádat és tuszkoljalak a fedélzetre, a harcosaim közé, akik most ünneplik a nyertes csatát? Lehet, hogy azt akarod, hogy meghágjon mindahány, egészen addig, amíg bele nem pusztulsz?

Azonnal elhallgattam, mi több megrettentem, mindkét fenyegetés elborzasztott, de gondoltam, ha szépen kérdezek, abból nem lehet baj.

– Az apám, mi van vele? Életben van még?

– Te itt nem kérdezhetsz, elkényeztetett hercegnő! Nem vagy abban a helyzetben! – kelt ki magából dühösen Triana. Az arca vöröslött a haragtól – az egy kanál vízben megölni a másikat – , akkor vált érhetővé számomra.

– Ó, de nagyra vagy magaddal amazon! A sok harctól annyira izmos vagy, hogy nemsokára a szeretőd lecserél finomabb, fiatalabb, és törékenyebb nőre. Már nem leszel majd első számú ribanc! – Önmagamat is megleptem ezzel, egészen belepirultam, de beleléptem Triana lelkivilágába bőven, azt hiszem a legérzékenyebb pontján találtam el. Úgy rontott felém, akár a fúriák, kikaparja a szemem, ha Viljami nem kapja el, és vissza nem rántja a hajánál fogva.

– Hééé – mondta neki a helyzethez képest nagyon is lágyan – uralkodj magadon, nem vall rád ez a vehemencia. – A nő elpirult, de a szemében továbbra is ott izzottak a gyűlölet lángjai, Viljami jobbnak látta, ha elküldi, de előtte röviden, és mélyen szájon csókolta, hogy megnyugtassa, és biztosítsa hűségéről. 
A férfi haragudott rám, felszított vágya nem kapta meg a kielégülést, előttem sétált hátratett kézzel, majdnem meztelenül, beleszédültem a látványába.

– Apám? – kérdeztem bátortalanabbul. Éreztem, hogy sokkal nagyobb veszélyben vagyok, hogy kettesben maradtunk.

– Még él. Most elégedett vagy?

Nem hittem neki elsőre.

– Biztosan? Nem tévedsz?

– Odinra mondom, minek nézel te engem? Kezdem azt hinni, hogy még sincs veled rendben minden. Talán le kellene, hogy üssem a fejed. Jegyezd meg jól, mert többször nem fogom elmondani, Viljami vagyok, a tengerek ura. Odin a védelmezőm, és amit mondok, az szent és sérthetetlen! Ha nem akarod kivívni a haragomat, soha többé ne merd megkérdőjelezni a szavam! – ekkorra már üvöltött, és teljességgel meghűlt bennem a vér. Értettem, hogy a viking igazi vezér, aki nem tűr ellentmondást, intelligenciájához, szépségéhez, vad hódítási, és birtoklási ösztön tartozott. Azonban valamit még tudnom kellett, nem bírtam nyugodni.

– Az apám megsebesült, meg fog halni?

– Asszony! – a férfi mellém guggolt, közvetlen közelről farkas szemeztünk. Nehezen tartottam a szemkontaktust, delej sugárzott íriszéből és erő, aminek én erősen fogytán voltam. Meglepően kellemes lehelete súrolta az arcom, közben megállapítottam, hogy szakáll nélkül valószínűleg szívdöglesztő. Egyenes orra, szemöldökének íve, a hosszú szempillái, és opálos zöld tekintete, a nagyon erős, magas testével olyan egyveleget alkotott, hogy nem bántam, hogy fekszem, mert így nem rogytak alám a térdeim.

– Apád jól van, és csak rajtad múlik, hogy mi lesz a sorsa, ahogy a néped sorsa is. Omegg vára ellenállt, amíg meg nem tudták, hogy a foglyom vagy. Akkor apád letérdelt előttem, és könyörgött, hogy ne öljelek meg. – Mintha a szívembe mártotta volna a pengét. Azt hittem belehalok. Nem is vettem észre, hogy bőgök.

– Most pedig eloldozlak, hogy elvégezhesd a dolgod, és majd küldetek ennivalót is. Szökéssel pedig ne is próbálkozz, mert az embereim elkapnak. És ha jót akarsz, ne kerülj Triana szeme elé, mert végez veled egy pillanat alatt. Megértetted?

Csak bólogatásra futotta az erőmből, az visszhangzott a fejemben, hogy apám él, és jól van.

Folytatása következik.

© Niobé