Restart karmic-1. a fejezet

Forrás:.Deviant art

– Miért nincs itt világítás, és miért ilyen gyöpös módon kell megtisztálkodnom?
– Miket nem kérdezel kisasszonyom, talán beverted a fejed? Hadd nézzelek!
Emse közelebb hozta a jókora gyertyát, és közvetlenül a dézsa mellé állította, majd kotorászni kezdett a hajam között, mintha élősködőket keresne. 

 Révülten hordoztam körbe a tekintetemet, valódi várban tartózkodtunk, ahol minden pont úgy nézett ki, akár ezer évvel ezelőtt.
A szél néhol átsüvített a vastag, szürke terméskőből rakott falakon, a kicsiny, lőrésszerű ablakot valami hólyagféle fedte, a sárgás-piszkos döngölt padló látványától pedig kirázott a hideg. A tágas szobában csak a baldachinos ágy tetszett, az aranyszínű függönyével, a fekhely két oldalára gyékényszőnyegeket vetettek. Az egésznek groteszk hangulatot adott a kezdetleges kandallóban lobogó tűz, és a kisebb dombbá felhalmozott, hasábokra hasított fa, amiből erdő-illat szivárgott az orromba. A lángok sercegve emésztették a fadarabokat, mégsem tudott felvidítani a látványuk. Úgy éreztem magam, mint egy szellemkastélyban, ahol a halott lelkek járkálásától imbolyog a gyertya fénye, a tűz pedig a bűneik miatt lobog.
Szekrényt nem láttam sehol, hiába meresztgettem a szemem, sem kanapét, három kemény szék, keskeny asztalka, és két hatalmas láda alkotta a berendezést, az embernagyságú szoborral egyetemben. Ráadásul észrevettem a félhomályban, hogy a faragványnak szárnya van a hátára simulva, azonnal kiöltöttem rá a nyelvem, és harag költözött belém, még fikuszt is mutogattam neki, mintha élő lenne.
– Rohadt jó lenne ez a lepukkant vár horror film forgatásához, de mondd csak, meddig kell még itt maradnom?
– Nem tudom mi lelt drága angyalkám. Már kinőttél a gyerekkorból, tizenhét is elmúltál, apád régen férjhez adhatott volna, akár már tizennégy éves korodban, ha nincs ennyire oda érted! De ragaszkodik hozzád, náladnál jobban senkit sem szeret. Azt akarta, hogy a legkisebbik lánya szépségében, jóságában fürdőzhessen minél tovább. Örülj, hogy még itt lehetsz, és viselkedj hercegnőhöz méltóan! Tara királynőjének a rokona vagy, a mi kis ír szigetünk pedig, szebb mint maga Tara, vagy az angol hon. Légy büszke magadra, hogy egy Omegg vagy!
– O megg? – kérdeztem vissza kíváncsian. Pont úgy hangzott, mint egy varászszó.
– Omegg Clarissa Magdalena Desdemóna, most már elég legyen! – toppantott a lábával, majd térült-fordult, meglepően fürgén korához képest, aztán durva, pokrócszerű anyagot lebegtetett kitárt kezei között. Lassan rájöttem, az lehet a fürdőlepedő. Az asszony belebugyolált, de én nem maradtam a kezei között, majd megfagytam, akár egy kismalac, visítva elszaladtam, és bevetettem magam az ágyba, majd azonmód a vastag dunyha alá bújtam. Emse kedvesen szidott tovább, de nem figyeltem rá, a gondolataim elkalandoztak.
Visszagondoltam az iskolában tanultakra,  hogy mennyire naivak, tudatlanok voltak az emberek a középkorban, és fogalmam sem volt mire saccoljak, vajon hányadik században élek. Tara királysága semmit sem mondott nekem, gondoltam az 1400-as, 1500-as években járhatunk, de nem mertem megkérdezni Emsét. Mit szólt volna, ha rájön, hogy fogalmam sincs az életemről, senkit és semmit nem ismerek. Továbbszőve gondolataimat, eszembe jutottak a máglyáravetések, a középkorral kapcsolatban,  azt jegyeztem meg történelem órákon igazán. Azt  nem akartam, hogy boszorkánynak tituláljanak, aki az ördöggel cimborál, ezért elhatároztam, hogy meg fogom gondolni onnantól kezdve minden szavam. Agyaltam, hogy tehetném könnyebbé az ottlétemet, miként lehetnék valamelyest képben.
– Emse, van egy kis baj. Amikor elestem nagyon bevertem a fejem, és azóta – sírósra vettem a hangom a hatás kedvéért – nem emlékszem semmire.  – Csak anyámra gondoltam, és potyogtak a könnyeim, nem is kellett a megjátszás. Emse megérezte a valódi bánatom, és átölelve vigasztalt. Bevallom jól esett, végre kisírhattam magam, ráadásul bevált a számításom, Emse ígéretet tett, mindenben segít.
– Nyolcszáz hetven? Micsoda?! – majdnem rosszul lettem.
– Bizony lánykám, az Úr 873. évében járunk.
– Nem…– suttogtam, miközben azt hittem belehalok. Csapkodtak a gondoltaim, semmire nem emlékeztem az ebből tanultakból. Sokkal, de sokkal civilizálatlanabb korba kerültem, mint azt hittem, ebben az időben sem gyógyszerek, sem csatornázás, sem semmi emberi nem létezett. Egészen elkapott a rosszullét, és már ezen a napon rákellett jönnöm mennyire nehéz boldogulni például WC-papír, angol toalett, rendes étel, ital, hűtőszekrény, és elektromosság nélkül. Annyit sírtam, mint még soha, a büntetésem már ekkor elérte a célját. Nem hittem, hogy egy cseppet is boldog tudok lenni abban a közegben, és hogy egyátalán találok-e oylan személyt, akivel értelmesen tudok legalább majd beszélgetni.

Mint aki gyomorrontás után van, úgy álltam délután a várudvarban, várva apámat és a kíséretét. Olyan fényes zöld tündérsisakot viseltem, mint a farsangon négyéves koromban, a hosszú, uszályos ruhámban a valódi hercegnőjükként lestek rám a parasztok, és a várat védeni otthon maradt páncélos katonák. Emse tanácsára intettem nekik párszor, hadd örüljenek, hadd lássák várúrnőjük mennyire szereti őket. Sokan mezítláb álltak, a parasztok, földművesek, szinte rongyokba öltözve, nagyon látszott ki nemes, és ki nem. Reméltem, hogy a higéniás viszonyoknak köszönhetően hamar tífuszos leszek, vagy leprás, és letudom azt az életemet is.

Amikor megszólaltak a fanfárfok, tudtam apámmal nemsokára szembesülök, persze kis izgalmon kívül nem sokat éreztem. Emse valóban sokat segített, elmondta kit hogy hívnak, kik a testvéreim, hogy az anyám a szülésemkor meghalt gyermekágyban, a legidősebb nővérem kolostorba vonult, a középső testvéremet elrabolták, és meggyalázták a Dánok, egy nővérem pedig Tarában udvarhölgy.
Robaj, a lovak patáinak dörgése, a várakozó tömegen hullámokban átfutó izgalom.
Végigkúszott a hátamon a hideg, majdnem elájultam, apám és a katonáinak érkezésének hatása alól nem bírtam magam kivonni. Komolyan mondom, volt olyan félelmetes, és érdekes, mint a Terminátor első részének werkfilmje. Hatalmas lovak, megcsillanó vértek, széles vállak, kardok, lánccsörgés, buzogányok, férfiak, akik puszta kézzel védték az urakat és népüket. A zöld zászlónkon aranyszállal hímzett sas díszlett, kiterjesztett szárnyai között pedig a kicsi szigetünk.
 Valami megmozdult a szívemben ekkor,  először ott éreztem magam igazi Írnek. Büszkeség fogott el, és erő, nem akartam, de csillogtak a szemeim, megszorítottam Emse kezét, aki biztatóul visszaszorított, amikor felemeltem a fejem, hogy belenézhessek apám szemébe.
Az írisze zölden villant rám, mint az ír fű és bokrok, az arca markáns, igazi rossz fiú lehetett volna bőrszerkóban és motoron. A mosolya olyan valódi, sajnáltam, hogy semmi gyerekkori emlékem nincs vele kapcsolatban. Megcsókoltam a pecsétgyűrűjét, ahogy Emse tanította, ő pedig megölelt, és megpuszilta a homlokom.
– Lányom, szebb vagy mint valaha, alig vártam hogy újra láthassalak Omeggek drágaköve.
– Én pedig minden nap imádkoztam apám, hogy épségben visszatérj hozzánk. – Apám szemei felragyogtak, a mosolya valódi örömöt okozott. De nem törődhetett velem sokáig, intett, és a többiek felegyensedtek a meghajlásból, az udvar és a vár környéke pedig, méhkaptárhoz lett hasonlatos.
A katonák kipányvázták lovaikat, lemosdottak, és ételt és bort osztottak a várudvarban élő parasztok. Már sültek a nyársakon a vadak, a gyóygnövényes húsok illata belengte az egész környéket. A kemencékben friss lepények pirosodtak, Omegg népe ünnepre készült.
A lovagok apámmal az élen elözönlötték a várat, míg nekem a szobámba illett vonulnom, hogy majd csak a vacsora kezdetével jelenjek meg újra.