---– A viking kutya, a tengeri szemét, Viljami hadüzenete, készüljünk a harcra! – zengett az Omeggek vezetőjének hangja. Apám rezzenéstelen arccal hordozta körbe a tekintetét, a szemében lángolt a harag, végigfutott a hátamon a hideg, a karomon felborzolódtak a pihék, a félelemtől is, hogy elveszíthetem.
Csak bámultam és nem győztem csodálkozni, az élő történelem részesévé lettem, akár egy időutazó, aki csapdába esett. Az ír beszéd furán hangzott, és bár tudtam már nincs kegyelem, ott maradok az idő kelepcéjében, mégis folyton összehasonlítottam a huszonegyedik századi élettel az ottanit. Bár nem ismertem a társadalmi szokásokat, semmit igazán, mégis rendkívül ingerszegénynek éreztem az akkori létet, pedig csak az első napomat töltöttem ott. Megfájdult a gyomrom, elkapott a letargia.
Vajon mi ezeknek az embereknek az életük
értelme, milyen céljaik vannak a háborúskodáson,
és a mindennapi betevő megszerzésén kívül? Létezhet
boldogság a középkorban? - Ilyen
és ehhez hasonló kérdések, fogalmazódtak meg bennem, míg kábán
figyeltem és hallgattam apámat, és a katonáit. A férfiak mind
több bort vedeltek, kezdték levetkőzni az illemet, egye többen
fogdosták a cselédlányok fenekét, egy, két lovag elragadtatva
magát, az ölébe húzta egyiket, másikat, míg a lányok
viháncoltak.
A
fáklyák és gyertyák tompán, kísértetiesen világították be a
helyiséget, furcsa árnyakként vetődtünk a terméskövekre, a
hangok öblösen csengtek a térben.
A
bortól egyre inkább szédültem, pár pillanatra elmosódott
előttem a való, gondolatban újra otthon jártam, a toronyházak között sétáltam, majd a
szobámba képzeltem magam. Anyám nyitott be hozzám, átölelt és magához szorított képzeletem játékaként. A szívemben valós
fájdalmat éreztem, a sírás is kerülgetett, amiért nem
mondhattam el neki utoljára, mennyire szeretem. Emlékeztem, hogy kislánykoromóta nem említettem ezt neki, mivel majdnem felnőttnek
érezve magam cikinek találtam, de a lehetőségem már odaveszett.
Arra eszméltem, hogy a középkori apám szorítja a karom, majd a
fülembe suttogja aggodalmát.
– Mi
van veled kincsem? Történt valami a távollétemben, amiről nem
tudok? Megbántott, vagy megsértett valaki? – hevesen ráztam a
fejem válaszul.
– Nem,
senki sem merészelte Omegg hercegének a lányát megsérteni,
nyugodjék meg. Csak kissé hasogat a fejem. – A sóhaj felszakadt
belőlem, könnyeimet visszatartottam, bár már homályosan láttam,
mégis megrémített annak a fiúnak a látványa, aki átverekedte
magát az asztalokon, nem törődve a ráripakodó katonákkal, majd
apám elé érve térdre, majd összerogyott. Többen felálltak,
hogy jobban lássanak, rémület szaladt végig a termen, döbbent
hangok adódtak össze, az asszonyok némelyike felsikoltott. A szám
elé kaptam magam is a kezem, kínomban be is haraptam a kézfejem.
Az
ájult alak haldoklott, hátából nyílvessző állt ki, amelynek
szárára madzaggal ráerősítettek egy laposabb követ, számomra
ismeretlen rajzzal, de mint kiderült, a többiek már jól ismerték
viking hadviselés jelét.
– Elhallgassatok!
– Rivallt apám az emberekre a hangzavartól életre kelt teremben, majd
egyetlen erős mozdulattal kihúzta a nyílvesszőt a fiú húsából
– ahonnan azonnal sokkal erősebb vérpatak kezdett el folyni.
Ezzel egy időben a szerencsétlen hörögni kezdett, a vér
felbugyogott tüdejéből, a halálhörgését hallhattuk, mert
szemei nemsokára megmerevedtek, fájdalomtól elgyötört arca
kisimult.
A nyílvesszőn lévő kavicsot apám leoldotta, megbámulta
alaposan a kő mindkét oldalát, majd a markába szorítva felemelte
és félelmetes csatakiáltást hallatott. Ennél már csak az volt
rémítőbb, amikor az emberei egyik kezüket a szívükre téve, a
másikkal a levegőbe csapkodva válaszoltak neki. Meghűlt bennem a
vér.
– A
viking kutya, a tengeri szemét, Viljami hadüzenete, készüljünk
a harcra! – zengett az Omeggek vezetőjének hangja. Apám
rezzenéstelen arccal hordozta körbe a tekintetét, a szemében lángolt a harag, végigfutott a hátamon a hideg, a karomon
felborzolódtak a pihék, a félelemtől is, hogy elveszíthetem.
Hirtelen fontos lett nekem, éreztem a vérségi köteléket, sőt
akkor azt is, hogy a mi szépséges szigetünk nem kerülhet a
vikingek kezére. Feldúlt lettem, és haragos, milyen jogon
követelhetné magának egy idegen nép a mi lakhelyünket?!
Két
szolga arrébb vonszolta a holttestet, a férfiak fejvesztve rohantak
a páncéljaikért, az asszonyok összeverődtek, a néhány gyerek
pedig a szoknyájuk mellé bújt. Addigra már az őrség emberei
jelentették, viking flotta kötött ki a déli partoknál, az
ellenséges harcosok már lovaikat terelik a szárazföldre,
hogy megtámadhassanak minket mielőbb. Hogy addig nem vették őket
észre komoly hiba, de senki sem gondolta, hogy pont, amikor apám
hazatér a Norvégokkal való sikeres hadviselésből, majd a svédek
fognak ránk támadni.
Apám
magánkívül üvöltött az őrökkel, az egyik lovag féktelen
dühében és példát statuálva, levágta a fülét egyetlen
suhintással az őrség vezetőjének. Amikor megláttam a testrészt
a porba hullani, felfordult a gyomrom, az okádás is elkapott, alig
bírtam visszatartani, tudtam azzal szégyent hoznék apámra.
Hihetetlenül véres valóság vett körbe, a félelem, mint egy
mérges kígyó fonta át a szívemet.
– Dezdemónával
zárkózzatok a toronyba! – üvöltötte apám Emsének, majd
felém dobott egy kardot, míg én meglepetésemre reflexszerűen
elkaptam a súlyos fegyvert, és még hozzáértően meg is forgattam
kétszer a levegőben!
– Nem
hagyom, hogy megbecstelenítsenek apám! – kiáltottam. – Mert
úgy éljek, előtte egy tucat vikinget küldök a pokolra! –
Jesszusom! Ezt én mondtam? – rémültem meg saját magamtól. A
dadám taszigált felfelé, hagytam, hogy sodorjanak a többiek,
pedig legszívesebben apámmal az élen vezettem volna harcba a
népemet.
Vad
gyűlölet éledt bennem, hogy honnan jött nem tudom, de eltökélt
szándékomban állt, hogy ahány vérengző vikinget csak tudok,
legyilkolok.
A
toronyban rekedtem két tucat imádkozó asszonnyal és néhány
ijedt, sírós gyerekkel.
– Félek
– rángatta egyikük az anyja szoknyáját. – Meg fogunk halni?
– Nem
kicsim, meglásd, pokolra kerülnek a vikingek. – Jól látszott,
hogy a nő sem hisz magának, olyan sápadt arccal ácsorgott, hogy
még az ajkaiból is kifutott a vér. Nem akartam, hogy rám ragadjon
a többiek félelme, megvetettem őket ekkor a gyengeségük miatt,
akár a szépen öltözött rongybábuk, majd összecsuklottak az
ijedelemtől.
A
lőrések egyikéhez szaladtam, a kör alakú toronyszobában igazi
fogolynak éreztem magam, akár a dühödt vadállat fújtattam,
kibámultam hol egyik résen, hol a másikon. A lemenő nap
narancsvörösre színezte az ég alját, a zöld szigetünket puhán érintették a kései fények. Amint távolabb néztem a fehér sziklákat
pillantottam meg, ahogy a kék tenger nyaldossa őket nekik csapódva.
Sem a vikingekből, sem apám katonáiból nem láttam semmit, és ez
annyira zavart, hogy elhatároztam, kiszököm onnan, és keresek a
várban valami olyan helyet, ahonnan láthatok valami érdekeset.
– Meg
ne próbáld lányom, ne merészeld!
A
kezem ekkor már a kilincsre fonódott, hogy elhagyjam az anyámasszony
katonáit.
– Nem
engedhetem, hogy ki menj a vadakhoz! Pogány horda, mind az ördög
cimborái! És a legrosszabbak közül való, maga Viljami, akibe
maga az ördög bújhatott. Senki emberfia még nem győzte le, és
meg sem sebesült, azt rebesgetik nem fog rajta a kard, és hogy az
ördög olyan külsővel áldotta meg, mintha magának a Nap
királyának a fia lenne. A haja aranylóan szikrázik, a szeme zöld,
és amikor haragszik vörösen villog. Elbűvöl egyszerre száz nőt
is, és mindet megkapja egyetlen éjszaka alatt. Viljami bűvös
erejű férfi, aki a sátán szolgálatában áll! Olyan magas, mint
a templomtorony, és annyira széles a válla, akár egy fenyőfa. –
Emse elállta az utamat, és a többi sápatag nő is éles
pillantásokat vetett felém. Nem hittem egyetlen szavát sem, jól
tudtam, micsoda babonák között éltek a középkori népek,
bolhából elefántot csináltak.
– Jól
tudod dadus, hogy mennyire edzetten forgatom a kardot, csak megnézem
apámék elérték-e már a vad kutyákat. Ígérem, azonnal
visszajövök, ahogy tehetem. Viljami pedig csak egy harcos, a
legendák és szóbeszéd emelte olyan naggyá, mígnem majd valaki
jól szétrúgja a seggét! – döbbentettem meg az
asszonytársaságot.
Emse
gondolkodóba esett, közben a kezeit tördelte, rázta a fejét,
hogy nem helyesli amire készülök, de amíg hadakozott magával,
gyorsan ki is használtam a helyzetet, elhagytam a tornyot, majd egy
őrült ötlettől vezérelve leszaladtam, és benyitogattam egy
csomó helyiségbe. Nem tudom honnan meríttetem a bátorságot, de
harcolni akartam, és nem értettem, mit keresek, amíg páncélt nem
öltöttem, akár a férfiak, amelyben a magasságom miatt, éppen
ugyanolyan harcosnak tűntem, mint apám emberei közül bármelyik.
Az adrenalin úgy istenigazán csak akkor kezdett bennem áramlani,
amikor kiértem a fáklyákkal megvilágított udvarba, és negyedóra
kóválygás után végre megtaláltam a felhúzott hidat.
– Állj,
ki vagy! – szegeztek a mellemhez kardot, amire gondolkodás
nélkül, én is előhúztam a sajátomat, és pár kardcsapással
mondhatom ügyesen kiütöttem a másik fegyverét a kezéből.
– Engedjétek
le a hidat, lemaradtam a többiektől. – Addigra még ketten fogtak
közre, kérdezősködni kezdtek. Eszük ágában sem volt kiengedni.
Ekkor felemeltem a sisakom rostélyát, azok pedig döbbenten bámultak rám.
– Dezdemona
hercegnő – dadogta egyikük.
– Bizony,
én vagyok! Omegg hercegnője – mondtam a hatás kedvéért, és
mert magamnak is úgy tetszett a titulus. – Ha nem engedtek ki,
leüttetem a fejeteket, szolgák! Apám is így akarná, úgyhogy
eresszétek le a hidat, de nyomban!
A
férfiakat sikerült megijesztenem, látszott, hogy nem tudják, mit
is tegyenek, összenéztek többször is, félrehúzódva pusmogtak,
de végül hatottam rájuk, nemsokára a hídon vágtam keresztül,
hogy kimehessek, és harcolhassak apám seregével.
Furcsán
festhettem ló nélkül, egy szál fegyverben, nemsokára hallani
véltem a lovak patáinak neszét, egy, két elfojtott kiáltást is,
így biztosra vettem, hogy jó felé megyek a beálló sötétben.
Sajnos azonban nem arra igyekeztem, amerre akartam, fogalmam sem volt
róla, hogy a viking vezér előőrsöt küldött ki, hogy
feltérképezzék a terepet, és elkaphassák, a mi előőrsünk
embereit. Beleszaladtam két viking harcosba, akik úgy a
félhomályban is veszedelmesnek tűntek, mi több, azt hittem
lenyelem a nyelvem félelmemben. Más hallani a vikingekről, és
egészen más közelről látni a nagydarab, félmeztelen, sarut, és
bőrdarabokat viselő alakjukat.
Mindketten
hatalmas darab férfiak voltak, egyikük teljesen kopasz, a
másikuknak pedig mint a punkoknak, csak a feje közepén volt
meghagyva haja. Hatalmas izmaikkal gigászi emberevőknek tűntek,
tudtam, hogy ostobaság lenne kiállni ellenük egymagamnak, úgyhogy
kevés gondolkodás után megfordultam és rohanni kezdtem, ahogy
csak a lábam bírta. Azt sem tudtam merre futok, többször majdnem
elbotlottam, persze közben a kardom markolatára fonódott a kezem,
ha beérnének, ne halljak meg úgy, hogy nem védekezem. Hátra,
hátra pillantgattam, és szerencsésnek mondhatom magam, amiért
nekirohantam egy faágának, mert lendületből lefejeltem, és
ájultan terültem ki, akár a béka. Akkor még nem tudtam, hogy
legurult a fejemről a sisak, és a hajam, és az arcom elárulta,
hogy nő vagyok. Csakis ennek köszönhettem, hogy nem döftek szíven
azonnal, amint beértek, vagy hatalmas markaikkal nem fojtottak meg.
Amikor
magamhoz tértem sajgó fejjel, kiszáradt torokkal, fogoly voltam a
tiszta fából épült apró szobában. A kezeim hátra kötözve, az
elcsúszott páncélom kegyetlenül nyomott, pisilnem is kellett, és
amint eltelt egy kis idő, megéreztem, hogy egészen lágyan
ringatózik alattam a padló. Akkor esett le, hogy valószínűleg az
egyik viking hajón vagyok, és még élek, egészen addig, amíg fel nem koncolnak, vagy esetleg meg nem erőszakol az egész legénység.
2 megjegyzés:
Izgalmas. Várom a folytatást! :)
Ölellek.
Köszi, jön majd....:)
Megjegyzés küldése