A
ruhám is rettenetesen idegesített, laza cuccukhoz szokott testemmel
meg kellett tanulnom a bokámat verdeső ruhakölteményekben járni,
a fejfedőmet, ahogy felértem a szobámba, az ágyamra vetettem, a
vékony, bőrből készült lábbelim bizonyult még a
legkomfortosabb darabnak. Amióta ott voltam a kilencedik században,
akkor ettem először, kecskesajtot és lepényt, azokhoz a nagydarab
húsokhoz, amit lent láttam, nem tudtam volna nyúlni. Meglepően
ízlett, a sajtba zöld fűszert kevertek, a lepény omlósnak
bizonyult. Faltam a fatálcáról, bár a mellé kínált sört nem
vette be a gyomrom, úgy éreztem a bánatba fogok belepusztulni
nemsokára.
A dohos levegő irritált, elhúztam az ablakot fedő
hártyát, beáramlott a tavasz friss illata, a várfalon túlra
láttam, a zöldellő dombokra, és a mögötte elterülő hatalmas
kékségre. Tenger! – hasított belém a felismerés, már
értettem mi az a semmihez sem hasonlító illatfoszlány, ami enyhe
szélmozgásra is belekeveredett a zöldek, és a virágzó fák
keverékébe.
Közben
agyaltam, miért nem emlékszem abból az életemből az
előzményekre, és miért csak a huszonegyedik századi életemből
vannak emlékeim, de bárhogy próbáltam visszagondolni a valós
életemre, nem ugrott be semmi továbbra sem. – Kísérleti patkány
vagyok – morogtam, és már ekkor eldöntöttem, ha egyszer
meghalok újra, majd jól beolvasok azoknak az angyaloknak.
A
lenti zsivaj egyre élénkebb lett, amint magamra maradtam
kisettenkedtem a körfolyosóra, és lelestem a nagyteremre. Apám
középen ült a legnagyobb asztalnál, körötte a nemes lovagok,
újabb és újabb pohárköszöntők hangzottak el, meg-megszakítva
a sztorizást az akkori és előző hadi kalandjaikból. A levetett
páncélok és kardok a sarokba vetve, magas halmot képeztek, de az
apródok igyekeztek minél előbb megtisztítani őket, zsákvászonnal
törölték a rászáradt vért róluk, bőrdarabokkal fényesítették.
Alig hittem el, hogy nem álarcos bálon vagyok, olyan érzésem volt, mintha élő álomba lennék a
múlt időbörtönében.
Tovább
leselkedtem, néztem milyen mohón ittak a fából, és rézből
készült kupáikból, cselédlányok mászkáltak mosolygósan,
kerek fatálakról pótolva, ami elfogyott az asztalokról, miközben
azt keresték vajon melyik lovaggal tudnának kikezdeni. Ringatták a
csípőjüket, ujjukra tekerték a fejfedőjük alól kikandikáló
hajtincseiket, előredüllesztették mellüket. Felháborítónak
találtam a viselkedésüket.
Hordókat
görgettek a szolgák, lepények, és sült madarak alkották az
előételt, hogy kibírják az éhes katonák vacsoráig. Elhúztam a
szám, amint odáig felhallatszott a böfögésük, amint láttam,
hogy evőeszközök nélkül, csupasz kezeikkel falnak, zsíros
ujjaikat a ruháikba törölve. A kutyák az egymáshoz tolt asztalok
alá húzódva koncra lestek, az élénk zsivaj betöltötte a teret.
– Hát
te, kedves hercegnő?! – összerezzentem, egy fiatal, karcsú
fiú nézett le kuporgó testemre, kék szemében huncut szikrák
csillantak. Megéreztem, hogy valószínűleg jóban vagyok vele,
mert barátian felhúzott, én pedig hagytam, hogy betuszkoljon a
szobámba, és becsukja mögöttünk az ajtót.
– Megláthatott
volna apám! – korholtam, valahonnan a belsőm legmélyéről
fakadó féltéssel.
– Tudod,
hogy ellenállhatatlan vagy számomra. Az életem, hogy a jókedvedben
járjak és segítsek minden kívánságod elérésében. – A
fiú közben befalta a maradék sajtom, kortyolt a boromból, majd az
ágyamra vetette magát. Kezét a feje alá tette, majd a baldachin
tetejét bámulta, mintha a fényes ég alatt lenne, a mezőkön
fekve.
– Akkor
holnap elszöksz velem?
– Hová?
– döbbentem meg, leülve az ágy másik felére.
– Mintha
nem tudnád! – vágott sértődött arcot. – Mondta Emse, hogy
beverted a fejed, és hogy segítselek mindenben, és látom tényleg
elfeledkeztél a fontos valórol. De nyugodj meg – nézett bizalmasan
rám, amikor látta, hogy megijedtem – nem mondom el senkinek. Íme
az ajándékom – húzott elő a felsőruházata alól egy kerek, lapos tárgyat.
Közelebb
hajoltam, egy valódi tükröt kaptam tőle!
– Ez
honnan van? – szemléltem örömmel, még a fába ágyazott
hátlapját is megbámulva. A barátom válaszolt, de nem hallottam
mit mond, ugyanis teljesen meglepett az új arcom, végre
megpillanthattam teljes valójában önmagam.
Tökéletes szépség – fogalmazódott meg bennem, a vonásaim szabályosak, a szemem olyan
sötétkék mint az ibolya, vagy a haragos tenger, az orrom egyenes,
és bájos. Ébenfekete hajam éles ellentétben állt a világos
bőrömmel, mégsem öregített, egyszerűen majd elájultam
magamtól, sminktelenül is úgy éreztem, szépségkirálynő
vagyok. A tekintetem egyedül, ami határozott, és makacs maradt, a
múltamból ez az egyedüli árulkodó jel maradt, a valamikori
modern lányból. Lázadó – kongott a fejemben, első, valódi
emlékként. Emse sokszor hívott így, amikor áthágtam bizonyos
társadalmi illendőséget, szabályt, kibámultam az ablakon, akár a
cselédlányok, vagy a fiúval jártam be a kis szigetük
zegét-zugát, míg a dadám mindig fedezett, kisebb hazugságokkal
mentett ki a bajból, ha éppen kerestek, és nem tartózkodtam a
várban. Bevillant, hogy utálok hímezni, varrni, de a kardforgatás közel áll hozzám, tipikus fiús lányt testesítettem meg, már akkor.
– Konrád!
– villantottam széles mosolyt a fiúra, mert hirtelen a neve is
eszembe jutott, és az is, hogy a gyermekkori barátságunk sosem
szakadt meg, Konrád a legfőbb bizalmasom.
A
fiú felhúzta egyik szemöldökét, arca meglepően sima, ujjai
finomak, akár egy lantos énekmondó keze, bizonyára írnok, vagy
más hasonló beosztású szolga lehetett. A ruhája bársony, az
egész lénye valami nemességet sugárzott.
Azt
hittem elég cicomás a ruhám, de a vacsorára megint másik
lepelkölteménybe kellett öltöznöm. Emse mellé bejött Gréta,
galambszín hajú, kerek arcú lány, ő is segédkezett a hajam
díszítésénél, és a ruhám felvételében. Idegesített
bevallom, ugyanakkor remegett a gyomrom, izgultam újra, féltem,
hogy egyedüli nőként, elveszek majd a sok férfi között.
Ezüstszalagokat fontak fekete tincseimbe, felül felemelték, alul
hosszan hagyták. Tetszett, már amennyit láttam belőle, egy
réztányért tartottak elém tükör gyanánt, mert a kincsemet meg
Konrád javaslatára az ágytakaró alá rejtettem, pedig megnéztem
volna magam, hogy nézek ki. Csont és bronzdíszek alkották a
bizsutáramat, de tudtam, hogy a beléjük ágyazott kövek valódi
smaragdok.
Rájöttem,
hogy Gréta az öltöztetőnőm, csak apám jötte miatt Emse
elküldte segédkezni, mert a dadám vezette a háztartást is, ő
osztotta ki a feladatokat, és felelt azért, hogy minden rendben
menjen a várban. Alig vártam, hogy majd felfedezhessem az épületet,
ahogy elnéztem hatalmas területet foglalt el. A dezodorálást
hírből sem ismerték, még jó hogy fürödhettem, ahogy megtudtam
hetente kétszer.
Amikor
megjelentem a lépcső tetején, végigrohant az apró moraj az
asztaltársaságon, apám pedig felállt, és büszkén, kihúzott
derékkal várta, hogy elfoglaljam mellette a helyemet. Féltem, elbotlok majd a lépcsőn saját lábamban nagy zavaromban, de
sikerült épségben leérnem, és remegő térdekkel helyet
foglalnom. Ekkor vettem észre, hogy más asszonyok is
csatlakoztak hozzánk, talán a házas lovagok feleségei lehettek. A
vendégsereg rám is emelte a kupáját, így kénytelen voltam inni a kissé émelyítő borból, igyekeztem illedelmesen
válaszolni, és nem túlzottan megbámulni az asztal körül ülőket.
Ennem is kellett, a legközelebbi sült kappan combját ragadtam meg,
majd félóra múlva feltűnt Emse, kezeit összecsapta, amire
megjelent ként lantos énekmondó, hogy megénekeljék apám és
seregének legújabb győzelmeit.
Omegg
népe nem sejtette, hogy amíg ünneppel, a parthoz egyre közelítenek
a veszedelmet
hozó,
fehér vitorlák. Öt hajóból álló viking flotta, élükön
Viljami,
az
a rettenthetetlen harcos, aki a tengerek legnagyobb kalózának
számított, akinek csatakiáltásaitól megfagyott az ellenség vére
az ereiben, és úgy forgatta a kardját mintha maga Odin
megtestesülése lenne.
Folyt. köv.
2 megjegyzés:
Tetszik, szinte olyan, mintha abban a korban lennék, ahogy olvaslak. Kíváncsian várom a folytatást. :)
Ennek nagyon örülök!:)
Megjegyzés küldése